Josic Julient 1972-ben még Juhász Józsefnek hívták, és az akkori Jugoszlávia egyik színmagyar falujából, Ómoravicáról (Bácskossuthfalva) utazott Párizsba, hogy megkeresse a fehérsapkások toborzóirodáját. Mint mindenkinek, neki is alapos oka volt rá, hogy belépjen ebbe a hírhedten híres hadseregbe, és miként előtte oly sokan, ő is hamar szembesült azzal a ténnyel, hogy a légió valósága nem egészen olyan, mint amilyennek a kaszárnyán kívül látszik. A kiképzés után az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy a légióban nincs könnyebb élet. Az embert próbáló gyakorlatozás Afrikában ott folytatódott, ahol Korzikán abbamaradt. Az idegenlégió körül számos mítosz kering, a legtöbb – nem véletlenül – a szökésekkel kapcsolatos. Se szeri, se száma azoknak az élménybeszámolóknak, amelyek a sikertelen próbálkozások után kiszabott kemény, olykor halállal végződő büntetésekről szólnak. Akinek sikerül meglépnie, mindig az elviselhetetlen fizikai és lelki terhekkel magyarázza a tettét.
Josic Juliennek nem a vasfegyelemmel akadt gondja, hanem a katonás keménységnek álcázott embertelenséggel. Nagy valószínűséggel ő a légióból megszököttek világcsúcstartója, mert kétszer is sikerült neki ez a fegyvertény, éspedig úgy, hogy az első után önként föladta magát.
Nekünk, magyaroknak az idegenlégióról általában Rejtő Jenő jut eszünkbe. A tragikus sorsú író munkáinak köszönhetően minden más nemzetnél többet tudtunk erről a világelsőnek mondott fegyveres testületről. Talán még maguk a franciák sem jobbak nálunk, mert ők csak azzal foglalkozhatnak, amit a történelem elébük terített, mi pedig azzal is, amit az írói fantázia. Mérlegelje mindenki tetszése szerint, melyik a nagyobb kincs. Ha szigorúan vesszük, az idegenlégió megalapítása sem lehetett több egy hirtelen ötletnél. Könnyű elképzelni azt a beszélgetést, ami Lajos Fülöp francia király és az éppen aktuális hadügyminiszter között talán ekképpen zajlott 1831 elején: Egyre kevesebb önkéntest tudunk verbuválni a gyarmatainkra exelenciás uram, mit tegyünk?, kérdezhette a miniszter. Szerződtessenek külföldieket!, mondhatta a király. Ígérjenek nekik csábítóan magas zsoldot, és aki jelentkezik, annak adjanak új személyazonosságot. És mit mondjunk nekik, mi lesz a feladatuk?, csodálkozhatott a miniszter. Mondják azt, hogy meg kell halniuk Franciaország-ért, fejezhette be a beszélgetést a király. Ez a jelenet persze túl száraz ahhoz, hogy ráfoghassuk: akár Rejtő Jenő is írhatta volna, egy azonban biztos: az ezernyolcszázas évek elején, a napóleoni háborúk után két évtizeddel a realizmus még igencsak összekeveredett a romantikával. Mindez az idegenlégiót létrehozó eszmerendszeren is meglátszott. Az önkéntesekből, miután az ösztönösség szintjéig beléjük verték az önfeláldozást és a lojalitást, olyan „félelem és gáncs nélküli lovagokat” próbáltak gyártani, akik gondolkodás nélkül meghalnak, ha a francia nagyhatalmi érdekek úgy kívánják. Mi ez, ha nem romantika? Más kérdés, hogy mindezt csak vasfegyelemmel és a légió elit szerepének hangsúlyozásával lehetett megvalósítani. A módszer zsenialitása és sikeressége a franciák mexikói expedíciós kalandja idején vált nyilvánvalóvá, ami kor Cameronnál néhány tucat légiós az utolsó emberig harcolt a sokszoros túlerővel szemben. Az idegenlégiós erkölcs mind a mai napig erre a történet re épít.
A bácskai, kisebbségi magyar Juhász Józsefből azután lett Josic Julien, hogy aláírta az öt évre szóló légiós szerződést. Csak ennek a szellem figurának a bőrében juthatott el gyerekkori álmai színterére, Afrikába. Itt aztán megtapasztalta mindazt, amit egy hivatásos katona megélhet: harcolt, megsebesült, embert ölt, és találkozott élete első nagy szerelmével. Ám ez megint csak a realizmus és a romantika örök párviadala volt: a szenvtelen nyugalommal célzó mesterlövésznek egy bőrbe kellett bújnia a kínzó féltékenységgel küszködő hősszerelmessel. Josic Julientől mindez különös meghasonlást követelt: a legjobb tudása szerint próbált meg helyt állni, mint légiós, de közben érző, érzékeny Juhász József is tudott maradni, aki nemcsak komolyan vette, hanem el is hitte a légió romantikájáról szőtt mítoszokat. Ez a könyv egy olyan ember élménybeszámolója, akit a légiós csőlátás szellemében neveltek, hogy az életével játsszon hazárdjátékot, kalandról kalandra emelve a tétet.
Egy fiatalember lelkén keresztül rögződött élmény világ tárul elénk, amely határozottan irányítja a középkorú szerző tollát. Az ember soha nem szabadulhat az ifjúkori tapasztalataitól. Ezért fontos és meghatározó Josic Juliennek is például az, hogy végigment egy folyosón, hogy az ajtón túlról katonás jelentést hallott és hogy a parancsnok elfogadta a kimenő kérelmét. Csupa olyan apróság, amelyekre más életszakaszában talán nem is figyel oda az ember, de a gyerek- és felnőttkor határán alapélményeknek tűnnek. Egy sajátos idegenlégiós tablókép rajzolódik ki tehát előttünk, olyan, amilyenre eddig nem is akadt példa. Juhász József utoljára volt Josic Julien, amikor ötvenévesen, több mint tizenöt év katonáskodás után a regényszerű emlékiratírás mellett döntött. Nem vállalkozott többre, csak arra, hogy részletesen elmesélje minden fontosabb kalandját, és az idegenlégióval kapcsolatos tapasztalatait. A könyv több mint tíz év történéseit foglalja egybe, és anélkül, hogy törekedne rá, választ ad arra az izgalmas kérdésre is, hogy az idők során vajon romantikusabb vagy realistább lett-e a légió. A fordulatokban bővelkedő történet tehát nemcsak a katonai témájú könyvek iránt érdeklődőknek lehet hasznos és élvezetes olvasmány, hanem mindazoknak, akik az embert, a sorsszerűséget kutatják egy modernkori zsoldos katona életében.
M. S.

KIKÉPZÉS ÉLETRE, HALÁLRA

Az idegenlégió kisugárzása

A sofőr megállította a kocsit, és előrehajolva a taxiórára mutatott. Egy négyest és egy kettest láttam a számlálón, vagyis negyvenkét frankot kért a fuvarért. Odaadtam egy ötvenest, és intettem, hogy nem kell visszaadni belőle. Kikászálódtam a taxiból, nyújtózkodtam egy nagyot, és párat köröztem a fejemmel. Nem sokat használt. A kialvatlanságtól fájt minden porcikám. Május volt, de ami a párizsi időjárást illeti, lehetett volna október vége vagy november eleje is. Az eső nagy cseppekbe sűrűsödve potyogott le a rügyező gesztenyefákról. Egy várerőd boltíves bejárata előtt álltam, amely fölött félkör ívben futott keresztül a fölirat: Fort de Nogent Légion Étrangére. A nehéz vasalású kapu festése furcsán újszerűnek hatott a szürkésfeketére viselődött falak mellett.
Ilyen, vagy ehhez hasonló bejáratot képzelhet el az, aki az idegenlégióról ábrándozik. Én is régóta készültem erre a napra, de most, hogy itt álltam a cél közvetlen közelében, mintha elbizonytalanodtam volna egy kicsit. Az eddigi kényelmes életemből hozott szokásaim uralkodtak rajtam: összetörtnek éreztem magam és dideregtem. Már az ideutazás is embert próbáló volt: majdnem háromezer kilométert vonatoztam és autóbuszoztam egyvégtében. Még soha nem jutottam ilyen messzire az otthonomtól, nem csoda hát, hogy úgy éreztem, már most is valamiféle kiképzésen veszek részt. Mielőtt idejöttem, elolvastam minden légiós történetet, amit megtaláltam, és azt hittem, ezen a téren nem érhet semmilyen meglepetés. Most mégis föltámadt bennem a kétely. Mi van, ha pár nap után hiányozni kezd a jövés-menés lehetősége, a szabadság? De ez a rossz érzés csak egy pillanatig tartott. A döntést már akkor meghoztam, amikor ott hon magamhoz vettem az útlevelemet. Még néhány pillanat, és befogok lépni az idegen légióba. Hivatásos katona leszek, világot fogok látni. A bejárat előtt zöld esőköpenyes őr járkált. Rögtön észrevette, mi a szándékom, és szó nélkül a kapura mutatott. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és beléptem a mögötte tátongó, alagút szerű folyosóra. Körül sem nézhettem rendesen, máris oda jött a belső szolgálatos őr, és utasított, hogy kövessem. Hosszabb gyaloglásra számítottam, de csak az első ajtóig mentünk. Egy altiszt elé kerültem, aki gyaníthatóan az adataimra volt kíváncsi. Mivel nem tudtam neki válaszolni, elhadarta néhány európai ország nevét. Németül mondtam neki, hogy magyar vagyok. Az altiszt erre rögtön átváltott németre. Egy szavát sem értettem. Annyit sikerült kipréseltem magamból, hogy csak pár szót tudok németül, ám a katona ezen sem lepődött meg. Moment, mondta, és a telefonért nyúlt. Nem sokkal ezután egy fiatal légiós lépett a szobába. Kiderült róla, hogy magyar. Az altiszt átadott ennek a katonának, aki kivezetett az erődítés udvarára, át a futballpálya méretű sorakozótéren, föl egy agyonkoptatott lépcsőn. Még ha lett volna hozzá merszem, akkor sem jutott volna idõm kérdezősködni, mert máris megállított egy katonásan egyszerű ajtó előtt, ő pedig belépett rajta. Pattogós jelentést hallottam, aztán kinyílt az ajtó, és a magyar fiú intett: menjek be. A szobát egy hatalmas mahagóni íróasztal uralta, rajta üveglap, gondosan összerakott papírhalmazokkal és pedánsan ki hegyezett, különböző színű ceruzákkal. Hófehér hajú, napbarnított arcú altiszt ült mögötte. Önkéntelenül is vigyázzba vágtam magam. A z altiszt ekkor a fejére illesztette a sapkáját és tisztelgett. Csak most vettem észre, hogy a balkabát ujja bele van hajtva a zsebébe. Hirtelen elöntött valami furcsa, de jóleső érzés. Akkor még nem tudtam, hogy ezt legegyszerűbben az idegenlégió kisugárzásával lehet megmagyarázni. A z altiszt láthatólag büszke volt arra, hogy a légió uniformisát viselhette, és megadta a tiszteletet annak a fiatal embernek is, aki még mint civil állt előtte, mert pontosan tudta, mi vár rá az el következő néhány hónapban. Ha ezt nem respektálná, a légió nem lehetne a világ egyik legjobban szervezett, legfegyelmezettebb fegyveres testülete. Ahogy az altiszt előre hajolt, hogy jobb kezével maga alá húzza a széket, a mellén megcsörrentek a kitüntetések.
Az ezután következő szűk negyedórában az altiszt – magyar tolmácsom útján – ismertette velem a légió alap szabályzatát, fölírta az adataimat és megkérdezte az iskolai végzettségemet. Arra is kíváncsi volt, miért akarok belépni a légióba. Magyarul elhebegtem, hogy világot szeretnék látni, és erre nem volt más lehetőségem, csak a légió. A tolmácsom – mint később kiderült – ezt úgy fordította, hogy hivatásos katona szeretnék lenni, és azt hallottam, a légió a legjobb hadsereg az egész világon. Az altisztnek tetszett ez a magyarázat. Barátságos hangon közölte velem, hogy ha Franciaország háborúba keveredne a hazámmal, a légió szabályai szerint nem lennék köteles harcolni ellene. Kérhetném például a fölmentésemet, vagy semleges helyre helyezésemet. Mindezt tudomásul véve odakanyarintottam a nevemet az elém tett szerződés alá. Ezzel lényegében be is léptem az idegenlégióba. Öt évet kell majd lehúznom, aztán ha akarok, hosszabbítok, ha nem, leszerelek. Egyszerűnek tűnt minden, beláthatónak az előttem álló út, szépnek az élet. Alig tudtam eltitkolni a megkönnyebbülésemet és az ebből eredő boldogságomat.
…
Már nem az vagy, aki voltál
– Engem Balázsnak hívnak. Nemrég visszavettem az eredeti nevemet – mondta a magyar fiú, amikor az altiszt elbocsátott bennünket. – De ami téged illet, a civil nevedet nyugodtan elfelejtheted. Mostantól öt éven keresztül úgy fognak hívni, ahogy a főtörzs elnevezett. Tágra meresztettem a szemem, mert nem emlékeztem arra, hogy a szerződéskötési procedúra alatt meg is kereszteltek volna. Aztán eszembe jutott, hogy távozáskor egy cetlit kaptam a félkarú altiszttől. Nem tudtam, miért, mi célból adta, de most derengeni kezdett. Elővettem, kisimogattam, és hangosan fölolvastam:
– Josic Julien, százötvenezer ötszázhetvenhét?
– Ez lesz az! – vigyorgott Balázs. – Nem ártana, ha minél előbb megtanulnád a francia kiejtését is.
Hogy némi támpontot adjon, rögtön el is szótagolta franciául. Valahogy így hangzott: Zsozik Zsülien, matrikül szanszenkant szenkszanszoszandiszet. Bácskaiasan recsegő kiejtéssel ismételtem el utána, és közben igyekeztem megjegyezni, hogyan forgott a nyelvem a sok zsé és esz hang közepette.
Később Balázs elárulta, hogy ő már öreg légiósnak számít, mert hét év szolgálati idő áll mögötte, és jelenleg első osztályú légiós a titulusa. Volt már caporal* is, de egy balhé miatt lefokozták. Éppen most esedékes a rehabilitációja.
– A rang sokat jelent ám a fizetésnél – közölte végül, és rám kacsintott. Tulajdonképpen ettől a kijelentéstől számíthatom légióskodásom kezdő momentumát, mert hiszen először történt meg velem, hogy egy sokat próbált veterán a bizalmába fogadott. De az is igaz, hogy a magyar fiú nem sokat diskurált velem. Levezetett a raktárba, ahol meztelenre kellett vetkőznöm. Ahogy a világon minden katonaságnál szokás, szőrös felületeimet az ügyeletes szanitéc rögtön befújta valamilyen fehér porral. Különféle ruhadarabokat, lábbeliket és higiéniai kellékeket raktak elém. A végén két hatalmas tengerész zsákra való jött össze belőlük. Ezután fölvonultunk az emeletre, egy vaságyakkal berendezett hálóterembe, az újoncok gyülekező helyére. A helyiségben huszonegynéhányan voltak, a többség gondolataiba mélyedve hallgatott. A tolmácsom azt ajánlotta, dobjam le a holmimat az egyik szabad ágyra, és menjünk ki a levegőre. Balázs ezután megmutatta, hol az ebédlő, a mozi, és ami a legfontosabb: a kantin. Ide rögtön be is tértünk egy aperitifre. Ez volt az első szó, amit légiósként franciául megtanultam. A kantinban egyébként mindenki sörözött. Megfordult a fejemben, hogy tán ez itt a hivatalos – netán kötelező? – innivaló, de azért kólát rendeltem. Elhatározásom hatalmas elképedést váltott ki Balázsból. Tetézte a helyzetet, amikor kijelentettem: nem szoktam piálni. Olyas félét mormogott, hogy a fene ebbe a sok él sportolóba, idejönnek, nem isznak, és úgy egyáltalán, egyre többen vannak. Aztán elcsörtetett az italokért. Kihasználva a légióbeli magány ritka pillanatait, szemügyre vettem a vendégsereget. A veteránok mellett a magam tizennyolc és fél évével úgy nézhettem ki, mint a kopasztott csirke. Egytől egyig kisportoltak voltak, egyen ruhájuk testre szabottan feszült rajtuk, teli jelvényekkel, fulárokkal*, némelyikükön még kitüntetés is lógott. Fejükön ott hetykélkedett a zöld barett sapka, vagy a tradicionális képi blanc**. Szemtelenül elegánsak voltak. Énrajtam pedig bő, slampos és vasalatlan volt a gúnya, jelvényről nem is ábrándozhattam, és ha jól ítéltem meg, közröhej tárgya lehettem a nem sokkal előbb kapott, kissé túlméretes barett sapkával a fejemen. Szánalmasan nézhettem ki, de azért kihúztam magam, hogy nagyobbnak, erősebbnek látszódjak. Akkor még azt hittem, ebből áll a légió: finom beszéd, kantin, parádék, és természetesen a díszegyenruha. Nem sok idő kellett, hogy rájöjjek: ez csak egy a légió számtalan arc a közül. Balázs két sörrel meg egy kólával jött vissza. Leült mellém, és gyakorlott mozdulattal lepattintotta az egyik sör kupakját.
– Hova valósi vagy? Hadd halljak már otthoni híreket!
– faggatott a kíváncsiság legcsekélyebb jele nélkül.
– Jugoszláviai magyar vagyok, az őshazádról csak annyit tudok, amennyit az újságok írnak – hárítottam el. – Inkább te mesélj: mi vár rám itt nálatok?
Balázs olyan mozdulattal simította meg a homlokát, mint ha a szeme elé csúszott fürtjeit akarta volna hátratolni . A dolognak az volt a szépséghibája, hogy az itteni divat szerint kopaszra nyírták. Ez a beidegződése biztosan a civil életéből maradhatott meg, amikor még hosszú hajjal és magas sarkú cipőben flangálhatott. Hét évet húzott le itt, de ez a reflex még mindig működött benne. Nekem jólesett ez a mozdulat. Azt hirdette: akármi történik is velem, biztosan megmaradok annak, aki vagyok. De ez az idill rögtön szertefoszlott, mert a tolmácsom akkorát böffentett, hogy a légnyomástól hátrébb csúszott fejemen a barett sapka. – Nincs erről mit mondani, kiskomán – sóhajtott két kortyintás között. – Azzal, hogy új nevet kaptál, már nem az vagy, aki voltál. Ha katonának születtél, akkor jó helyre kerültél, de ha nem, meg fogod enni a szart, cimbora. És nem is evőkanállal, hanem szeneslapáttal. A kiképzésen az első naptól kezdve próbálj minél jobb eredményt elérni, mert ettől függ a karriered. Azt mondtad a főtörzsnél, hogy középiskolát végez tél. Ez itt sokat jelent, mert akik idejönnek, nem dicsekedhetnek az iskolázottságukkal. De ideje ennünk valamit. Beszélgetni tele hassal is lehet. Az ebéd meglepően kiadós volt, háromféle menüből lehetett választani, sütemény, gyümölcs, tetszés szerint, és mellé egy üdítő, sör vagy bor, ki mit óhajtott. Csodálkoztam is, hogy milyen remek itt a kaja, mire ő mosolyogva megjegyezte:
– Amelyik lovat hajtják, azt abrakolni is kell.
Visszamentünk a kantinba, ahol Balázs rekord gyorsasággal fölöntött a garatra. Mivel nem bizonyultam jó ivócimborának, áttelepedett egy másik asztaltársasághoz, ahol kellően emelkedett volt a hangulat. Magányomban a zenegépet kezdtem macerálni. Bob Dylan, Creedence és Janis Joplin számokat hallgatva még egyszer visszaidéztem az utóbbi pár nap eseményeit. A nagyapám jutott eszembe, ahogy remegő kézzel ideadta nekem azt a kétezer márkát, amit hosszú évek alatt kuporgatott össze.
Könnybe lábadt szemmel mondta:
– Tudom, hogy nem vagy haszontalan ember, fiam, csak egy kicsit keményfejű, de ebben a faluban már ez is föltűnést kelt. Én úgy gondolom, neked nem az a sorsod, hogy túrd a földet, hanem hogy kipróbáld, mire vagy képes. El kell menned ebből a porfészekből, fiam, el az országból, egy olyan helyre, ahol majd embert faragnak belőled. Tedd el ezt a pénzt, és eredj, állj be az idegenlégióba!
Ez a jelenet tulajdonképpen összegzése, vagy inkább csúcspontja volt az elmúlt két év történéseinek , amelyek akkor kezdődtek, hogy kibékíthetetlenül összevesztem apámmal.
Nagyapám nem foglalt állást a kettőnk közt kialakult vitában, ránk hagyta a megoldás keresését. Egyszerű paraszt ember volt, de ő ismert engem a legjobban, ő látott legmélyebben a lelkembe, és ő fedezte föl bennem a megfékezhetetlen kalandvágyat, ami kiskorom óta hajtott, és ami miatt – ennyi év után ki lehet mondani – racionálisabb gondolkodású apámmal folyton hajba kaptam. Nagyapám pontosan tudta, milyen veszélyeknek tesz ki, amikor a légióba irányított. Mégis ezt tartotta a legjobb megoldásnak, hogy megmentsen a süllyesztőtől.
Egy iskolai dolgozat következményei
Ma már nem érzem dicsőségesnek azt a tényt, hogy tizenhat éves sem voltam még, amikor elmentem otthonról. Sátorban, haveroknál és a nagyapámnál laktam, hol itt, hol ott. A tizenöt kilométerre lévő szakközépiskolába autóstoppal vagy gyalogosan jártam, de befejeztem. Ezt az epizódot azért nem lehet ilyen simán elintézni, mert az érettségi vizsga előtt alig pár nappal kihajítottak a tanintézetből.
Azzal kezdődött minden, hogy dolgozatot kellett írnunk Mit nyerek a szakmával? címmel. A tanárnő azt mondta, mindenki őszintén írja le, mit gondol erről a témáról. Nos, én leírtam, hogy a szakvizsga után munkába állok majd valahol, aztán megfogok nősülni, lesz két-három gyerekem, minden nap hattól kettőig lézenghetek a munkahelyemen, délután pedig maszekolhatok, hogy a család éhen ne dögöljön, le ne rongyolódjon, és ennek így kell mennie negyven évig, a nyugdíjamig, amíg ki nem purcanok. Úgy járok majd, mint az apám, éjjel-nappal csak a melón jár az eszem, de néha elverem a gyerekeket is, ha az asszony túl sokat panaszkodik rájuk, aztán loholok tovább dolgozni. Megöregszem úgy, hogy még az országhatárt sem lépem át. Amikor idáig jutottam az eszmefuttatásomban, a dolgozat legaljára nagy merészen odakanyarintottam: szarok én az ilyen szakmába és az ilyen életbe is bele. A tanárnőt úgy kellett föllocsolni a tanáriban, miután elolvasta a remekművemet. Mikor magához tért, és erőre kapott – ej, de nagy kár! – az volt az első szava, hogy kijelentse: vagy ő megy el az iskolából, vagy pedig én. Nemes elhatározása következtében másnap repültem. Nem is izgatott különösebben a dolog, de amikor láttam a sok kárörvendő arcot a faluban, összeszedtem minden erőmet, és magánúton csak azért is levizsgáztam még abban az évben, mégpedig kitűnő eredménnyel. De ez már régi nóta. Most 1972-t írunk, javában benne járunk a tavaszban, és itt ülök a légió kantinjában a zordon Fort de Nogent erődítés falai mögött. Hallgatom a karrierje csúcsán álló Creedence együttest, és azt hiszem, enyém a világ. Több évtizednek kellett elmúlnia ahhoz, hogy rájöjjek, mennyi mindent tévesen gondoltam ekkor az életről.
– Josic! – rikkantott valaki a hátam mögött.
Balázs a töménytelen mennyiségű sörtől fölajzva tudatta velem a hírt:
– Holnapután indultok Aubagne-ba!
Nem tudtam, örüljek-e, vagy inkább közömbösnek kéne maradnom. Mentségemre szolgált, hogy még egy napja sem voltam légiós.
Másnap délután megint találkoztam Balázzsal – hol másutt, mint a kantinban –, és akkor elmesélte, hogy már Tahitin is szolgált két évet egy munkaszázaddal. Mély benyomást tett rá Papeete, ami szerinte a legnagyobb sziget arrafelé. Nagy lelkesedéssel bizonygatta, hogy amit minálunk Tahitinak neveznek, az egy több száz tagból álló sziget csoport. Saját bevallása szerint már hatszor is járt Papeete-en, a többi időt egy bizonyos Mururoa nevű korallzátonyon töltötte, ami körülbelül három száz futballpálya méretű. Akkor tudtam meg, hogy ott van Franciaország atom kísérleti telepe. Balázsék néha ellátogattak az aprócska szigetek egyikére-másikára, és előkészítették a terepet a robbantásokhoz. Mire mindezt elmesélte, jól be is csiccsentett. Én pedig azon tűnődtem, hogy akár milyen szép is Papeete, akkor lássam meg, amikor a hátam közepét.
Közben beesteledett. Elbúcsúztam az erősen kapatos Balázstól, és fölmentem a hálóterembe. A többiek már nagyrészt szundikáltak, csak egy kisebb csoport kártyázott az asztalnál. Rövid ideig néztem őket, aztán ledőltem az ágyamra. Elalvás előtt tanulmányozgattam egy ideig a papírdarabkát, amit a félkezű főtörzsőrmester adott tegnap délelőtt. Lehunytam a szemem, és folyamatosan ezt ismételgettem:
– Zsozik Zsülien, matrikül szanszenkant szenkszanszoszandiszet, Zsozik Zsülien, matrikül szanszenkant szenkszanszoszandiszet...
Aubagne, az idegenlégió szíve, lelke
Párizstól Marseille-ig vonattal utaztunk, egy tizedes és egy őrmester kísért bennünket. Megérkezésünk után a vasút állomás előtt sötétzöld katonai buszba szálltunk, és még vagy húsz kilométert tettünk meg Aubagne-ig. Ez a nagyjából Kecskemét méretének megfelelő település Marseille kontinens felőli bejárata. Remek fekvésének köszönhetően jelentős ipari és kereskedelmi központ. Ezért is helyezték ide a légió logisztikai központját: távol van a nyüzsgő tengerparttól, és mégis közel hozzá, ráadásul ebben a dús vegetációjú provence-i városban szinte láthatatlan a jelenléte. A bázis a Marseille-be vivő út mentén fekszik, és bár a kíváncsi tekintetek útját nem állják magas falak, alig lehet látni belőle valamit. A főbejárat mellett terméskőből rakott falon aranyozott betűkkel díszeleg az intézménynév: Commandement Legion Étrangére, 1” Regiment Étranger.
Mellette csaknem ember nagyságú a légió emblémája, ami egy furcsa, félig kinyílt, félig hervadozó virágra emlékeztet, de a hivatalos magyarázat szerint fáklyaláng. Az út mellett húzódó zöld vaskerítés jó, ha térdig ér, és csak kicsivel magasabb mögötte az élő sövény. Mindez olyan érzést kelt, mintha valamilyen hi-tech üzem épületei rejtőzködnének a távolabbi fák között. Az arra sétálóknak nem kell nagyon erőltetniük a szemüket ahhoz, hogy a sövény mögött fölfedezzék a hatalmas fölvonulási placcot, ahol a légió központi emlékművét elhelyezték. Ez egy jókora, pálmaágakon nyugvó bronz földgömb, amelynek négy égtáján különböző egyenruhát viselő katonák őrködnek, azt jelképezve ezzel, hogy a légiósok az egész világról sereglenek ide.
A főbejárat két oldalán sáncszerűvé gyalulták le a földet, de a fákat itt is meghagyták, miáltal a bázis főépületei láthatatlanok maradnak. A marseille-i útról egy oldalpillantást vetve csak a leengedett sorompó mellett álldogáló, díszegyenruhás légióst láthatjuk mindabból, amit ez a hely jelent. Aki csak véletlenül téved erre – magyar utazóról szinte lehetetlenség ezt föltételezni –, el sem hiszi, hogy itt van a Rejtő Jenő által misztikus magasságokba emelt idegenlégió szíve, lelke. Itt állomásozik például a légió fúvószenekara is, amely a francia nemzeti ünnepeken tartott katonai parádék legfőbb látványossága, de itt vannak elszállásolva a pionírok is, akik talán még a rezesbandánál is nagyobb sztárok a fölvonulásokon. Legfőképpen gyönyörű egyenruhájuk, mellig érő szakálluk, hatalmas bőrkötényük, és nem utolsósorban száznyolcvan centiméteren fölüli átlagmagasságuk miatt. Mivel fegyver helyett fejszét visznek a vállukon, minden ünnepséget emlékezetessé tesznek.
Ezen a helyen rendezkedett be a légió nagy gépszerelő - műhelye, és a híres Deuxiéme Bureou, a légió hírszerző és elhárító irodája. De működik itt katonakórház is lábadozóval, és egy úgynevezett átmenet i század, amelynek az a dolga, hogy eligazítsa a tengerentúlra indulókat, és fogadja az onnan visszatérőket. Természetesen a legfőbb parancsnokság is e kerítés mögött székel, nem beszélve a katonai rendőrség központi irodáiról, a légió saját börtönéről, meg a főlogisztikai és toborzó központról. Külön érdekesség, hogy a nagy becsben tartott katonai múzeumot is ide telepítették, amelyben minden fontosabb légiós ereklye megtalálható, a kezdetektől egészen napjainkig.
A támaszpont egész területén példás rend és tisztaság uralkodik. Rengeteg a virág és a pázsit, amelyet a börtön lakói tartanak karban. Eldobott csikket vagy papírdarabkát még mikroszkóppal sem lehet találni. Később, amikor szabadidőmben jobban körülnézhettem a bázison, természetesen a múzeumba is ellátogattam, és büszkeséggel töltött el a magyarok dicső, de egyben tragikus szereplése a légióban. A legmagasabb rangot elért honfitársam, Amilakvári ezredes Algériában esett el. Sapkáját és az azt átszakító repeszdarabot üveg vitrinben őrzik. Az első három legmagasabb kitüntetést kapott altiszt is magyar származású volt. Adjutant* Szűcs, adjutant Tasnádi és adjutant Valkó esetében az a sors iróniája, hogy mind hárman ugyan azon a napon álltak be, és egy azon az ütközetben estek is el, szintén Algériában....
Etiópia földjét taposva
Tizenegy óra körül az áramfejlesztő és a műhely közötti szakaszon bújtam át a kerítésen. A rádiósok szobája mellett elhaladva észrevettem a bent ücsörgő Michelt, de nem mentem be hozzá. Az volt a tervem, hogy a vasútvonalat követve Ali Sabie magasságában átlógok Etiópiába, és továbbra is a síneket követve eljutok Addisz-Abebába. Még virradat előtt szerettem volna elérni azt a körülbelül tíz kilométer széles sávot, amely Ali Sabie és az államhatár között húzódik. Ott elrejtőzve gondoltam megvárni a következő éjszakát.
A szokásos légiós ügetésben futottam, ami átlagosan nyolc kilométert jelentett óránként. Ezt a tempót egy közepes fölkészültségű légiós – az éjszaka hűvösében, fölszerelés nélkül – hat-hét órán keresztül is tartani tudja. Nagyon vigyáztam, hogy két-háromszáz méternél közelebbre sose menjek a sínekhez, mert a sürgönypóznákon dögkeselyűk aludtak, és attól tartottam, ha fölriasztom őket, a rikácsolásuk előbb-utóbb elárul valakinek. Mivel a két szolgálati évem alatt bőven volt alkalmam megismerni a határhoz vezető utakat, gond nélkül haladtam, és fél hat körül el is értem az úti célomat. A határtól mintegy öt kilométerre elrejtőztem egy akácfa alatt, amelynek koronája olyan árnyékot tartott, mint egy nagyobb fajta esernyő. Több mint negyven kilométert tettem meg, rám fért hát a pihenés. Öt-tízperces megszakításokkal végig aludtam az egész napot. Csak kétszer láttam a távolban helikoptereket, valószínűleg engem kerestek. Amint besötétedett, újból nekiindultam. A hátizsákomban őrzött két kulacs még tele volt vízzel. Nem csatoltam az övemre, mert futás közben a lötyögő víz hangja állandóan ivásra csábítja az embert. A határon nem volt különösebben nehéz átjutni, mivel errefelé csak őrjáratozni szoktak, és azt is ritkán. Az Ogadeni-fennsíkon vezetett tovább a vasút. Itt éltek azok a lázadó törzsek, akik először fogtak fegyvert Hailé Szelasszié ellen. Ezek büszke és harcias népek, olykor kegyetlenek is, ami miatt félelmetes a hírük. De mert alig néhány százezer emberről van szó, akik nagyjából Magyar ország méretű területen laknak, jó esélyeim mutatkoztak arra, hogy ne kapjanak el. Egyébként ez a fennsík Etiópia legsivárabb része. A légióban az a mondás járta, hogy errefelé csak a dögkeselyűk, a hiénák és az eritreaiak tudnak életben maradni.
Az első vasútállomás egy Aysha nevű falu szélén volt, jó harminc kilométerre a dzsibuti határtól. Nagy ívben elkerültem, de közben tisztán hallottam az áramfejlesztők zúgását, amelyek az energiát szolgáltatták a településnek. Reggel felé elbújtam egy kisebb magaslaton, ahonnét szemmel tarthattam az alattam kanyargó vádit. A légióban megtanították, hogy a sivatagban egyedül ezekben az időszakos folyómedrekben lehet vizet találni, de néhol több métert is kell érte ásni. Ha valahol vízre bukkannak, a nomádok általában kutakat építenek. Ott itatják a jószágaikat, és onnét hordják az ivóvizet a sokszor tíz-tizenöt kilométerre lévő táborukig. A kút nyílását minden egyes használat után gondosan lefedik, és eltüntetik az összes oda vezető nyomot. Ez az óvatoskodás teljesen érthető: a víz errefelé a legdrágább kincs. Nagyon kell vigyázni rá, nehogy valaki ellopja, vagy netán megfertőzze.
Aznap kevesebbet bírtam aludni, mert már csak egy vízzel töltött kulacsom maradt, és sürgősen utánpótlást kellett szereznem. Úgy látszik, a szerencse mellém szegődött, mert este felé észrevettem, hogy fekete nők és gyerekek birkákat terelnek a vádiban. Egy helyen megálltak, kibontották a kutat, megitatták az állatokat, teletöltötték birkabőr tömlőiket, és ahogy megjelentek, ugyanolyan gyorsan el is tűntek.
Megjegyeztem magamnak azt a helyet, és nyugodtan, kényelmesen elhelyezkedtem, hogy aludjak még egy-két órát.
Sötét volt már, amikor fölébredtem. Rövid hallgatózás után megkerestem a kutat, telitöltöttem a kulacsaimat, kicsit lemosdottam, aztán ismét álcáztam a helyet. Biztos voltam benne, hogy a nomádok észre fogják venni az illetéktelen behatolást, mert amikor befedik a kútjaikat, megjegyzik, melyik követ hova rakták, és a legközelebbi itatásnál rögtön rájönnek a turpisságra. Abban reménykedtem, hogy mire fölfedezik a vízlopást, én már messze járok. A kulacstöltés után
ismét nekivágtam az éjszakának. Most már nem csak attól kellett félnem, hogy a légió kap el, az eritreaiak kezébe kerülni sem lett volna főnyeremény.
Kisebb megszakításokkal egész éjjel futottam.
Két helyen, ahol a vasút a vádik miatt nagy ívben kitérőt tett, még rövidítettem is a tervezett utamon. Reggel felé megint kerestem egy búvóhelyet és elrejtőztem. Ettem egy kis kekszet, elfogyasztottam az arra a napra szánt vitamin- és ásványi anyag tablettákat, aztán kényelembe helyezve magam elaludtam. Több mint százötven kilométert tettem meg, és bár nem éreztem különösebb fáradtságot, a tréningruhám kezdett erősen bűzleni az izzadságtól.
Szokás szerint végigaludtam a napot. Sötétedés előtt alaposan körülnéztem a környéken, de semmi gyanúsat nem láttam, így hát azt est leszálltával nyugodtan tovább indulhattam. A bakancsom nagyon jó minőségű volt, és lábam olyan jól elviselte, hogy még vízhólyagot sem szereztem.
Ez jóformán említést sem érdemel, mert a sok meneteléstől a bőrünk már kitűnően alkalmazkodott a lábbelinkhez. Az éjszaka ismét eseménytelenül telt el, csak egy tábortűz fényét vettem észre a távolban, de kellő óvatossággal elhaladtam mellette.
Virradat előtt megint egy vádira néző magaslaton rejtőzködtem el, mert fogytán volt a vizem. Szinte biztos voltam benne, hogy aznap is szerencsém lesz, mert több datolyafát is láttam a kiszáradt mederben, és ezek mind a víz jelenlétéről árulkodtak. Elhatároztam, a gyümölcsökből is fogok szedni, mert a fák láttán a szafar* rögtön dolgozni a kezdett gyomromban. Még mielőtt elaludtam volna, észrevettem két nőt, akik egy szamarat vezetve közeledtek a fákhoz, majd közvetlenül előttük megálltak, kibontották a kutat, és meg töltötték a szamáron lógó tömlőket.
Később a datolyából is szedtek, aztán elvonultak. Mint legutóbb, most is megjegyeztem a kút helyét, és elaludtam.
Már délután felé járt az idő, amikor hangokra ébredtem. Két etiópot vettem észre. Nomád szokás szerint puskáikat a vállukon keresztbe téve közeledtek hozzám. Szájukban fogkefe gallyat tartva beszélgettek. Biztos voltam benne, hogy nem fedeztek föl, máskülönben nem jöttek volna ennyire nyugodtan. Áldottam az eszem, hogy az arcom is bekentem az álcázó krémmel, mert így bátrabban leskelődhettem. Ötven-hatvan lépésnyire tőlem leültek egy sziklára. Fegyvereiket a kőnek támasztva jó negyedóráig fecsegtek, majd az egyikőjük hirtelen fölállt és megindult felém. Minden idegesség nélkül megmarkoltam a bajonettomat.
Arra gondoltam, ha elég közel jön, végzek vele, utána pedig a másikat is megpróbálom harcképtelenné tenni. A közeledőt nem lett volna nehéz leszúrni, de utána nagyon kellett volna igyekezni, hogy oda érjek a sziklához, mielőtt a másik észbe kap, és rám fogja a fegyverét.
Az etióp már csak pár méterre lehetett tőlem, amikor hirtelen visszafordult, és a burnuszát fölcsapva üríteni kezdett. Olyan bűzt sodort hozzám a szél, hogy az egy vadász görénynek is könnyeket csalt volna a szemébe. Hatalmas önuralommal tudtam csak a helyemen maradni, és végignézni a premier plánban közvetített előadást. Miután az etióp elvégezte a dolgát, lapos kövekkel kitörölte a fenekét, utána pedig angyali nyugalommal visszasétált a társához. Iszonyatos volt az a szar szag, de ha jobban belegondolok, sokkal rosszabbul jártam volna, ha ellenkező irányból fúj a szél, mert akkor az etióp érezte volna meg az én izzadságszagomat.
A két nomád ezután már nem sokáig időzött a domboldalon, de én a távozásuk után is kénytelen voltam a légycsalogató rakás közvetlen közelében maradni. Sötétedés után aztán megkerestem a kutat, teletöltöttem a kulacsaimat, és szüreteltem egy keveset a datolyából. Ez a fajta sokkal húsosabb, mint amelyik idehaza is kapható, és nem is annyira édes, de rendkívül tápláló. Alaposan belakmároztam belőle, mielőtt továbbindultam volna.
Egész éjjel ügettem, és reggelre több mint kétszázhatvan kilométer volt a hátam mögött, ami már majdnem az út fele. Egy vádiban húzódtam meg, mert a térképről tudtam, hogy a vasút – nagy kanyart írva le – nyolcvan kilométerrel távolabb keresztezi ezt a medret. Ha tehát benne maradok, legalább tíz kilométert meg fogok spórolni. Ismét kerestem egy jó pihenőhelyet, ettem a datolyából és a kekszből, aztán elaludtam. Dél körül arra ébredtem, hogy majd szétszakad a hasam, és mintha lázas is lettem volna. Jóval később tudtam meg, mitől: a nyers datolya olyan savakat tartalmaz, amelyekre a legyöngült szervezet hasmenéssel és lázzal reagál. Mivel az utóbbi napokban erős igénybevételnek voltam kitéve, ráadásul rendszertelenül is táplálkoztam, a savak mellékhatása szinte azonnal jelentkezett. Úgy tűnt, aznap éjjel egy lépést sem tudok megtenni, de amikor besötétedett, enyhültek a görcsök, és a lázam is csökkent. Folytattam hát az ügetést, ám ekkor jelentkezett a datolya másik átka: a hasmenés. Első alkalommal szinte minden kiürült belőlem, utána már csak pár csepp epe és gyomorsav jött ki, ami úgy csípte a fenekem, mintha erős paprikával dörzsölték volna be. Ilyen körülmények között nem is bírtam teljesíteni a normát: a reggelig megtett utam kilométer száma nem sokkal haladhatta meg a háromszázat.
A vádinak ezen a részen meglepően dús volt a vegetáció: helyenként húsz-harminc négyzetméteres sűrű sásfoltok borították a talajt. Már világosodott, és éppen azon gondolkodtam, hol rejtőzzem el ismét, amikor az egyik ilyen sás bozótból három burnuszos etióp ugrott ki, puskát fogva rám. Egy pillanatra megtorpantam, aztán előrántottam a bajonettomat és nekik rontottam. Az volt a szerencsém, hogy – mint később kiderült – már hosszabb ideje szemmel tartottak, és megállapították: fölöttébb ramaty állapotban vagyok, tehát nem érdemes rám pazarolni a muníciót. A középen álló fickó, akire megpróbáltam ráugrani, egy elegáns oldallépéssel kitért előlem, és mauserének vasalt tusával tarkón csapott.
Olyasféle hangot hallottam, mint amikor az ember tojáshéjat morzsol a markában. Aztán eloltották a villanyt…