Részlet Litteráti-Loótz Gyula visszaemlékezéseiből.

1945. január 18-án hajnalban az Erzsébet híd pesti hídfőjéből, amelyet utóvédként az utolsó magyar és német egységek partváltásáig állandó harcok közepette tartottam, alakulatommal Budára, a Döbrentei utcába tüzelőállást változtattam. Még ugyanaznap délben a Hadosztály-parancsnokságtól parancsot kaptam, hogy sötétedéskor négy löveggel a Margitszigetet védő SS-hadosztály zászlóaljparancsnokánál, Sturmbannführer Karl Wallernél jelentkezzem a MAC klubházban. Lövegenként hétfőnyi kezelőlegénységgel, négy gépkocsivezetővel és háromfőnyi törzsemmel, összesen tehát 36 fővel, élelem nélkül, de lőszerrel bőségesen ellátva, január 18-án 17 és 18 óra között a Margitsziget erősen megrongált, de még hídnak nevezhető részén a szigetre vonultam. A sziget elestéig mi voltunk az egyetlen magyar védőegység, ha eltekintek Gundel Ferenc tartalékos tüzérhadnagy barátomtól, aki az egyik magyar tüzérosztály figyelő tisztjeként néhány napig a szigeten tartózkodott. (Más források szerint a Palatinus strandot egy magyar egyetemi rohamzászlóalj védte.)

A sziget védelmének története kronológiai sorrendben:

1945. január 18-ának hajnalán néhány főből álló szovjet géppisztolyos egység csónakon észrevétlenül eljut a sziget északi csücskében álló, későbbi Árpád híd betonpilléréig, ahol befészkeli magát. Az előtte elterülő, fedezék nélküli galamblövő pályán a németek több frontális támadása véresen összeomlik. A keskeny betonnyílások mögül tüzelő oroszok kilövésére a németek az én egységem kivezénylését kérik. Így kerültem bevetésre a szigeten.

Január 19-én reggel hat órakor mind a négy löveggel körülbelül 150 méterre a hídpillértől tüzelőállásba megyünk, és miután enyhe szürkületben terepszemlét tartottam a lövegvezetőkkel, világosodásnál először repeszgránátokkal, majd amikor ezek hatástalanoknak bizonyultak, páncéltörő gránátokkal próbáltuk az oroszokat kilőni. Az eredmény a nullával volt egyenlő, mert a betonban ugyan kisebb károkat okoztunk, de végül a németek is belátták, hogy 75 mm-es ágyúkkal nem lehet láthatatlan fejvadászokat kilőni, sem a vastag betonfalakat szétrombolni. Az alkalmatlan terep viszont az oroszoknak is lehetetlenné tette, hogy állásukat elhagyják.

Január 20-án a Nagyszálló mellett állunk készenlétben. Az egyetlen - és mint utólag kiderült - fontos esemény, hogy a hidak felrobbantása következtében a jégzajlás megszűnt, és a Duna kezd teljesen befagyni.

Január 21-én éjszaka a védelem szempontjából sorsdöntő esemény történik. A sziget Pest felőli oldalán a klubházakban elhelyezett német őrség elalszik, és a Duna jegén körülbelül egy szakasznyi szovjet gyalogságnak sikerült a szigeten partra szállni. Az egyik klubházban és a középkori romoknál befészkelik magukat.

Január 22-én a németek egész nap próbálják az oroszokat visszanyomni a Dunába, de sikertelenül. A sok fa és bokor miatt ágyúimmal nem tudok támogatást nyújtani, és a szigetre rendelt két német rohamlöveg is elakad a méteres hóban. A koromsötét éjszakában az oroszok most már aknavetőkkel és nehézpuskákkal szállnak partra.

Január 23-án hajnalban erős aknavető- és tüzérségi előkészítés után az oroszok a Palatinus fürdő magasságában széltében kettévágják a szigetet, és csak a sötétségnek köszönhető, hogy az északi részt védő német alakulatoknak sikerül a sziget déli részébe átjutni. Ezzel a sziget északi része teljesen szovjet kézre került. Látva a német parancsnok kétségbeesett próbálkozásait, amint fáradt és demoralizált katonáival egy védelmi vonalat igyekszik felépíteni, időnyerés céljából egy általam végrehajtandó vállalkozást javasoltam (ma őrültségnek nevezném), amit örömmel elfogadott. Parancsnoki páncélkocsiját, amelyet egy Hahn nevezetű vagány őrmester vezetett, átengedte nekem. Négy önként jelentkező katonámmal összekuporodva helyet foglaltunk a páncéljárműben, négy láda (12 db) repeszgránáton ülve, egy löveget a járműre kapcsoltunk. Déli 12 órakor teljes sebességgel a szigeten végigvezető úton, átrobogtunk a meglepett orosz vonalon, és a víztorony mögött nagy kanyarral a középkori kápolnához hajtottunk. Miközben négy katonám a löveget lekapcsolta, és zárt talpszárakkal az egykori szabadtéri színpad területén álló szovjet aknavetőket és azok legénységét szétlőtte, én géppisztollyal biztosítottam, Hahn őrmester pedig járművével megfordult. Az egész nem tartott tovább, mint két-három perc, a 12 gránátot eltüzeltük, és mire az oroszok magukhoz tértek, már fel is kapcsoltunk, és ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, visszaszáguldottunk a saját vonalunk mögé. Útközben jobbra-balra kézigránátokat szórtunk, úgyhogy az út mentén lévő szovjet nehézpuskák nem tudták a tüzet megnyitni. És mert minden olyan simán ment, és ettől vérszemet kaptunk, 15 órakor a vállalkozást megismételtük. Ez alkalommal ágyú nélkül és nem öten, hanem hatan, géppisztolyokkal és kézigránátokkal felszerelve, a tető nélküli kocsiból állandóan tüzelve, a Nagyszálló előtti térig hajtottunk, az ott lévő oroszokat lelőve, megállás nélkül megfordultunk és visszahajtottunk. Veszteségünk nem volt, a páncéljárművet néhány jelentéktelen találat érte.

Január 24-én Wallert, feltehetően a balsikerek miatt, leváltották, és a sziget parancsnokává Sturmbannführer Bartschot nevezték ki. A németek létszáma kb. 300 fő, de ezek olyan fáradtak, hogy az oroszok lépésről lépésre, helyesebben, klubházról klubházra tért nyernek. A víztoronyban ül a szovjet tüzérfigyelő, aki a Pestről és Budáról jövő akna- és tüzérségi tüzet irányítja. A még kezünkben lévő kis területre óránként kb. 6000 (!) akna és tüzérségi lövedék csapódik be. Német szakértők szerint az egész háború folyamán ekkora területre ilyen erős tűzösszpontosítás nem volt megállapítható. A németek vesztesége nagy.

Január 25-én és az elkövetkező napokban rendszeresen lövöm a víztornyot, a tüzérségi figyelő eltűnik. Ezen a napon kapjuk az első repülőtámadást, egy bomba telibe találja egyik lövegemet, emberveszteségem nincs. A fel nem robbant 15 cm-es tüzérségi lövedékekről megállapítjuk, hogy Csepelen készültek.

Január 26-án és 27-én az oroszok alig jutnak előre, viszont a lőszert a szigetre még világos nappal is a Duna jegén a pesti polgári lakossággal hordatják, nemegyszer nőkkel. Nem lövünk rájuk. 27-én délután egy akna elviszi Hahn őrmester mindkét lábát, és miután a sebesülteket csak éjjel lehet a szigetről elszállítani, időközben elvérzik.

Január 28-án az oroszok már csak 100 méterre vannak a MAC klubháztól, és a Casinóig folyik a harc, az utolsó klubház is elesik. Az általunk védett terület annyira összeszűkül, hogy ágyúim bevetésére már nem is kerülhet sor. A felsőbb német vezetés azonban morális okokból ragaszkodik, hogy egységemmel a szigeten maradjak.

Január 29-én délelőtt már nyilvánvaló, hogy a következő éjszaka az oroszok elérik a sziget és a Margit híd közötti összekötő hídrészt és valamennyien fogságba esünk. A szovjet aknavető- és tüzérségi tűz időnként a szovjet csapatokat éri. Délután végre megjön a parancs a sziget kiürítésére. Mint egyetlen motorizált egység, elsőként hagyhatjuk el a szigetet. A telihold miatt a vontatókat és a lövegeket fehér lepedőkkel borítjuk le, és 20 órakor megkezdem a visszavonulást. Csak lépésben tudunk haladni, és a teljesen szétbombázott hídburkolat miatt több mint 3 órát vesz igénybe, amíg a négy jármű három löveggel, de veszteség nélkül Budán partot ér.
Amikor éjfél táján az utolsó német is elhagyta a szigetet, a szétlőtt gyújtózsinórok miatt a hidat nem tudják felrobbantani. A hidászok munkájának biztosítására egy hadnagy vezetése alatt egy raj visszalopakodik a szigetre. Amikor az összekötő hídrésznél vannak, a híd váratlanul a levegőbe repül. A rajból csak egy ukrán önkéntes marad életben, aki a sziget mellett abba a be nem fagyott nagy lékbe esik, ahol a melegforrások vize a Dunába folyik. Sebesülten a Duna jegén Budára kúszik.

Az adatokat ehhez a beszámolóhoz harctéri naplómból vettem. Sturmbannführer Bartsch a kitörés éjszakáján főbe lőtte magát, Waller fogságba esett, 1955-ben tért haza.

Litteráti-Loótz Gyula, München, 1973